I. fejezet

(…)Aztán eljöve az öt bölcs, tündöklő csillagokként megvilágítva előttünk az addig ködbe burkolózó utat, melyen haladva többé nem érhetnek el minket a modern technika problémái: a mágia útját. Harmadnapon a vezetőjük, a Consetir, - ahogy az ősi nyelven mondják - kinyitá a Sötét Korsót, s szabadjára engedé Földükön a bűbájt.(…)

Ahogy a Bűbáj Szövetségében is írva áll, népünknek sosem volt akkora szüksége a Bölcsekre, mint a globális felmelegedés végső stádiumában. Földünk népességének több, mint 50 %-a halt meg a szárazság okozta éhínségben, és további 30% veszett oda az országokon végigsöprő árvizekben, és az ezeket követő ismeretlen járványokban. Az emberek a viharossá és fékezhetetlenné váló tengeren menekültek múltjuk elől, jobb életet keresve, de csalódniuk kellett: az egykor virágzó területeken is csak pusztulást találtak. A saját környezetrombolásuk következményét: ők legalábbis így hitték. A Föld lakossága Észak-Amerikában és Európa belső területein tömörült össze. Tudták, hogy elkéstek az összefogással, mégsem adhatták fel.

Ezekben az időkben a Magrah galaxisban sodródott a Freya, a hominumok űrhajója. A járművön teljes káosz uralkodott, hisz nemrég derült ki, hogy a hominumok huszonhármas számú, kiselejtezett és elfeledett kísérleti területén ismeretlen létformák szaporodtak el nagy számban. A terepet 3000 éve vonták ki a forgalomból, amikor a mágia betelepítésével kudarcot vallottak. Néhány hete értesültek csak róla, hogy a kiselejtezés utáni napokban egy mágiára képtelenekből álló csapat, akik a felderítési munkák során megszerették a veszélyes területet, elhatározták, hogy a kormány határozott tiltása ellenére letelepednek a huszonhármas bázison. Azt azonban nem tudhatták, hogy a mágusok időközben memóriaburkot vontak a bolygó köré, hogy a növények szép lassan elfelejtsék, hogyan kell életben maradni, és a térség visszaváltozzon olyanná, mint amilyen a hominumok beavatkozásai előtt volt. A csapat a nagy sebességű űrhajójukkal megszakította és egy helyre koncentrálta a varázslatot: a hajó belsejébe. Mindenki elfelejtette, ki is volt valójában, és azt, hova tartoztak. A veszélyes, irányítás nélküli landolás sokuk életét kioltotta, de néhányan ezt is átvészelték. Újra elsajátítottak néhány alapvető készséget, majd falvakat, városokat alapítottak, és hamarosan a terület urává váltak. A hominumok csak múlt hónapban, egy rutinellenőrzés során értesültek minderről és a Bölcsek segítségével megkezdték a fajukra veszélyt jelentő, rájuk úgy hasonlító teremtmények kiirtását. A bennszülöttek a huszonhármas kísérleti telepet csak Föld bolygóként tartották számon. A hominumok úgy döntöttek, a legjobb módszer egy nem túl gyors, de annál hatásosabb meleghullám, amely lassan, de bármiféle gyanú keltése nélkül kiirtja a parazitákat. A hominumok varázslat nélkül gyengék voltak, akár egy apró karcolásba is belehalhattak, és a legellenállóbbakat is hosszabb időre levette a lábáról egy orrvérzés, a magukat embernek nevező lényeknek mindez azonban meg sem kottyant, olyannyira, hogy veszedelmes fegyvereket gyártottak a saját fajtájuk irtására. Ha megtudták volna, hogy a világban más lények is élnek ezeket a pusztító találmányokat minden bizonnyal ellenük fordították volna. A hominumok nem várhattak eddig, cselekedniük kellett.

A Belső Tanács két részre bomlott. Néhányan nem értettek egyet a népük elhamarkodott döntésével, és a Consetir – azaz Ellensúly – vezetésével az emberek megmentésére siettek. Öt Bölcs – azaz Ansetir -, huszonhárom Kaotikum, százhetvenkilenc Kiterikum és ezer Krundikum sietett az emberiség segítségére.

Éppen időben megérkezve, a mágiát lassan elültetve az öt Bölcs megmentette Földünket, a ránk leselkedő veszedelem azonban még mindig létezett. Az Ansetirek megjelenése utáni tízedik évben bolygónkat az öt velük maradt Bölcs vezetésével támadták meg a hominumok. A csaták a mai napig tartanak, az idegenek jelentős előnyben küzdenek, hiszen ők évezredekkel régebben is birtokolták már a mágiát, mi azonban épphogy kezdtünk beleszokni az apróbb bűbájokba, amikor lerohanták a Földünket.

/Részlet Edmund Grott Sötét idők című tankönyvéből/

            A főváros sötét utcáit baljós érzéseket sugárzó ködfátyol fedi, melyből egyedül a királyi palota robosztus, ég felé törő tornyai emelkednek ki. Az égen cikázó felderítő sólymok tekintete a mágikus homálynak köszönhetően könnyedén átsiklik a kicsiny sziget fölött. Egyelőre biztonságban vagyunk a vérünkre szomjazó hominumoktól. Egyelőre.

            Éjfekete csuklyámat gondosan a fejemre igazítva lépek ki a polgárok beszédének nyüzsgésétől és portékáikat kínáló kereskedők kiabálásától hangos főútra. Semmi szükségem rá, hogy lángvörös fürtjeimmel vagy türkiz fényű tekintetemmel kitűnjek a tömegből. Szegényes öltözékem már így sem illik a gazdagabb városrész pompájába. A csizmám eleje kopottas és sáros, barna nadrágom térdét szakadás szeli ketté. A sötétzöld kabátom övének csatján már alig látható az egykori aranyozás. Sajnos még a pénzesebb polgárok is csak a valóban elhasználódott ruhadarabokat selejtezik ki, hisz mind tudjuk, hogy ha korlátlanul költekeznénk, hamar elfogynának az egykori Korzika szigetén felhalmozott készleteink. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy újonnan vásárolt öltözékben parádézzak, hiszen az én feladatom a teljes Hermész Gyermekei csoport fenntartása, és az utóbbi időben életbe lépő válsághelyzet jelentős létszámnövekedést eredményezett. Belegondolni is fájdalmas, hogy vannak szülők, akiket, ha szegényes életmód fenyeget hezitálás nélkül képesek lemondani a gyermekükről, akikből így szerencsétlen, kirekesztett, éhező árva lesz. Mi befogadjuk ezeket a megtört lelkeket, szállást és ellátást biztosítunk nekik. Nem szabunk feltételeket, de a legtöbben szabad akaratukból járulnak hozzá a csoport készleteinek beszerzéséhez. Egyesek munkalehetőség után néznek a kereskedelemben, akiknek pedig ez nem sikerül, azok az ókori Hermész istenség által oltalmazott másik foglalkozásba lépnek: lopnak. Én is egy vagyok közülük. Hominum szemeim miatt minden ember tart tőlem, így esélyem sem volt arra, hogy tisztességes állást találjak.

            A főutca egyik kocsmájában színes, mágikus fénynyalábok villognak. A felsőbb, varázslatos képességekkel rendelkező rétegek klubja kitűnő hely, hogy talizmánpapírt szerezzek. Önmagamnak is nehéz bevallani, de a mai látogatásomat önző indokok vezérlik. Amikor a Hermész csoport egyik tagja, a pipaszár lábú kis Kenny múlt hónapban véletlenül egy mágus tárcáját tulajdonította el, az egyik zsebében egy köteg kész talizmánt találtam. A legtöbb számunkra használhatatlannak bizonyult: kinézetet javító és szerelmi bűbájok által átitatott cetlik voltak. Elvarázsolt, hogy rögtön megértettem a szerkezetüket, a formájukat, egyből tudtam, mire valók. A talizmánok hatására az elmémben megmozdult valami: ahányszor szorult helyzetbe kerültem, mindig kacskaringós mintákat láttam, amelyek a szent holló vérével átitatott papírra írva kihúzhatnának az éppen aktuális bajból. Heteken keresztül gondolkodtam, mire elhatároztam, hogy kipróbálom őket, de ehhez először talizmánpapírra van szükségem. Ezért álldogálok most tétovázva a szórakozóhely mágikusan vibráló cégére előtt. Tényleg jó ötlet ez? A kocsma tömve van, ha valamit elrontok, több tucat dühös varázsló ugrik a nyakamnak. Mélyen beszívom a levegőt, majd belépek a zsúfolt klubba. Ugyan a tenyerembe ékelődő szimbólum szerint képes vagyok a varázslatra, a halálos este óta azonban nem is próbáltam előhívni az egykor oly kellemes bizsergést. Én már csak így emlegetem: a halálos este. Amikor az édesanyám levágott feje közvetlenül előttem koppant a padlón, amikor mély fájdalmam és pánikom miatt több száz ártatlan élet ért véget. Amikor a mágiám régóta szunnyadó vulkánként tört ki, és söpörte el a gyilkos hominumokat. Az este, melyet minden erőmmel igyekszem kitörölni az emlékezetemből.

            A szórakozóhely belülről éppen olyan, mint a szegénynegyed szakadt ivói. Alkohol és füst fullasztó elegye terjeng a levegőben, a pultoknál ledér öltözetű lánykák szolgálják ki a meglehetősen ittas vendégeket. Az egyik sötét sarokba sietek, és a falhoz lapulok. Innen remek kilátás nyílik a kocsma egész területére. A piacon végzett reggeli kutatásaim során kiderítettem, hogy a mágusok legtöbbje egy vízhatlan, műanyagból készült tokban tárolja a talizmánpapírokat. Újra és újra végigpásztázom a termet, abban reménykedve, hogy megpillantok egy tárgyat, amire illik a mogorva kalmárok leírása. Már épp lehetetlen vállalkozásnak titulálnám a feladatot, amikor megpillantok egy zöldes fényű lapokkal teli erszényt az egyik vendég övére tűzve. Közelebb lépve meglepetten veszem észre, hogy a papírokat birtokló fiú alig lehet idősebb nálam. Szőke, közepesen hosszú haja széles vállát verdesi, kimondottan vonzó is lehetne, de bamba tekintete elrontja az összhatást. Így leginkább egy újszülött borjúra hasonlít, aki először csodálkozik rá a világ gonoszságaira. Látszik, hogy valamin nagyon elgondolkodik, és ez nekem éppen kapóra jön. Hangtalan léptekkel osonok mögé, és egy ügyes mozdulattal a zsebembe csúsztatom a lapokat tartalmazó erszényt. A fiú felém sem pillant, csak megragadja a söröskorsója fülét, és nagyot kortyol a barna italból. Hiába próbálom visszafojtani, elégedett vigyor ül ki az arcomra. A mágusokat is olyan könnyű kifosztani, mint az egyszerű embereket. Mielőtt a fülig érő szám elárulhatna, elhagyom a szórakozóhelyet.

Magabiztosan kanyargok a sötét utcák labirintusában, amikor az egyik sikátorból egy kéz nyúl ki. Sikítani sincs időm, a számra máris egy forró tenyér tapad.  A szívem ijedt kalapálásba kezd. Rúgásra lendítem a lábam, mire a támadó megcsavarja a karom. Csendben szenvedek, visszafojtom a fájdalmas kiáltást.

 – Ejnye, fiú! – szólal meg a férfi fenyegető hangon ­– Nem vagy ám olyan ügyes, mint azt gondolod. Abban a tárcában nem pénz van, viszont téged jól rajtakaptalak.

Szavai hatására a hideg futkos a hátamon. Az nem lehet, hogy éppen akkor kapjanak el, amikor végre elhatároztam magamat a talizmánokat illetően! A támadó egy határozott rántással maga felé fordít, mire megpillantom az ismerős arcot, melyen a kocsmai merengéssel ellentétben most düh és hitetlenkedés furcsa elegye ül. Smaragdzöld szemei bosszúsan pásztázzák az arcomat.

 – Hiszen te nem is egy fiú vagy! – csodálkozik. – És a szemeid… félig hominum, ha nem tévedek… – A hangja tűnődő, mintha a válaszomat várná. Az nehéz lesz, tekintve, hogy a kezét továbbra is szorosan a számon tartja. Hirtelen elmosolyodik, és egy ragadozó mohó tekintetével az fülemhez hajol. A kezébe veszi a hátracsúszott csuklyám alól kilógó egyik hajtincsemet, majd búgó hangon szólal meg: – Gesztenyebarna, talán vörös – suttogja – Határozottan ritka hajszín. – Szabad kezével óvatosan végigsimítja a nyakamat, mire a gerincemen jóleső borzongás fut végig. Sóhajtva hunyom le a szemem.

– Kár érted – A fiú rideg hangja kijózanít –, a tolvajok nem garázdálkodhatnak szabadon. Holnap elviszlek a rendőrőrsre – mondja, majd egy erőteljes mozdulattal a vállára kap. Hirtelen úrrá lesz rajtam a pánik. Kontrolálatlanul csapkodni kezdek. Nem engedhetem, hogy bevigyenek. Nem árulhatom el Hermész gyermekeit. A gondolat hatására erőteljesebben rángatózok. A fiú elveszti az egyensúlyát, és meginog. Ahelyett, hogy a józanész diktálta feltételek szerint belekapaszkodnék, nehogy lezuhanjak, ellököm magam tőle. A fejem nagyot koppan a macskaköves úton, majd minden a jótékony feketeség leplébe burkolózik.

            Kínzó fejfájással ébredek, mintha tűket szurkálnának az agyamba. Kötőtűket. Az első, amit észreveszek a helyiségben terjengő átható doh és penészszag. Amikor a látásom kitisztul, egy lepattogzott vakolatú falat pillantok meg. A mennyezetet gerendák szövevényes hálózata tartja, előttem egy rozsdás jászol magasodik. A szoba egykor valószínűleg egy fogadó időszakos istállója lehetett, de most semmi nem utal rá, hogy valaha állatok lakták a lepukkant helyiséget.

            Sajgó izmaimmal mit sem törődve ülő helyzetbe tornázom magam. Szemeim kijárat után kutatva pásztázzák végig a sötét sarkokat. Az egykori, széles kapu helyén vörös téglafal áll, de ettől nem messze megpillantok egy keskeny vasajtót. Kissé szédelegve feltápászkodom, és igyekszem nem tudomást venni a halántékomon csordogáló, gyanúsan vérszínű folyadékról. Apró léptekkel haladok a célom felé, azonban még így is maró fájdalom nyilall a gerincembe. Amikor elérem a kijáratot, minden maradék erőmmel nekirugaszkodom a hideg vasnak, de az ajtó nem enged. A hasogató kín elnyomja az ép gondolataimat, szerencsére az egészséges félelemérzetet is. A szétmarcangolódott kabátomban kutatok valamiféle eszköz után, ami segíthet kiszabadulni. Egy papiros akad a kezembe. Tágra nyílt szemekkel vizslatom a szinte áttetsző, zöldes fényű anyagot. Bal szélén a varázslattal rendelkezők jelét, a körbe foglalt egymást átfedő két háromszöget ábrázoló lenyomat fekszik. Bár a mágus visszavette az erszényt, úgy tűnik, egy kiesett talizmánpapír elkerülte a figyelmét. Megkönnyebbült mosolyom gyötrelmes grimaszba torzul, amikor a fejemet ismét átjárják a fájdalom hullámai. A lepukkant istállóban minden bizonnyal hiába kutatnék íróeszköz után, így a drasztikus megoldáshoz folyamodom. Az öreg jászol egyik rozsdás szögét az immár a nyakamon csordogáló vérembe mártom, majd rajzolni kezdek. Remegő kezeim alatt egy egymást metsző körökből és egyenesekből álló kép rajzolódik ki. A tarkómban furcsa bizsergést érzek, majd a talizmán élénkzöld fényű izzásba kezd. Egy határozott mozdulattal az ajtóra nyomom az időközben egyre forróbbá váló tárgyat, majd várok. Néhány pillanaton belül a vastag vas szilánkokra hullik, de eredeti tervemmel – miszerint csupán a kijáratot teszem szabaddá – ellentétben az istálló kőfalai is repedezni kezdenek. A tetőt alátámasztó egyik gerenda hangos reccsenéssel törik ketté, mire összeszedem magam, és kirohanok a helyiségből. Egy fákkal szegélyezett, tágas udvarba érkezem. Körülöttem a Fehér Liliom Panzió katonás rendben álló házai rajzolódnak ki. A tehetősebb polgárok szálláshelye, a Hermész Háztól alig néhány utcányira. Addig futok, amíg biztonságos távolságba kerülök a düledező épülettől, majd a földre vetem magam. Egy terebélyes ezüstfenyő árnyékából nézem végig, ahogy a masszív istálló alaktalan törmelékhalommá válik. A rengés erejébe a környező házak is beleremegnek: az egyik zsúpteteje megroggyan, egy másik faláról leváló ereszcsatorna pedig nagy puffanással esik a macskaköves útra. Nem várom meg, amíg valaki kijön szemrevételezni a pusztítást, belevetem magam a kivilágítatlan utcák rengetegébe.

            A másnapi sajtó hangos a hírtől, miszerint valaki robbantásos merényletet kísérelt meg elkövetni a városi kiruccanását egy egyszerű fogadóban töltő  Garrick Harald Bariar, az ország ötödik hercege ellen. A hercegről mellékelt képen az engem lopáson kapó mágus szerepelt.